A fészek az otthon, a melegség, a biztonság szimbóluma. A kis madárfiókák szeretettel kibélelt puhaságban élhetik meg egyszer az anyamadár, másszor az apamadár kedves gondoskodását. Így mikor először meghalljuk válás kapcsán a szót: fészek-modell, talán nekünk is ez a kiszámítható, védelmet adó kép jelenik meg a szemünk előtt. De vajon tényeg áthúzható ez a szép szimbólum a válási krízisben lévő párok és gyermekeik életére? Vajon valóban olyan ölelő biztonságot nyújt ez a modell a gyermekek számára, ahogy azt egy madárfészek teszi?
A másképp skandináv (vagy svéd) modell néven ismertté vált elképzelés szerint a válás után a gyerekek maradnak a család közös otthonában, és a szülők ingáznak: egy bizonyos ideig az egyikük, majd a másikuk lakik a gyerekekkel. A modell működtetéséhez nagyfokú együttműködésre, elfogadásra, toleranciára van szükség az elvált szülők részéről, ezek a fogalmak azonban sokszor nem említhetőek egy lapon a válással.
Hogy mégis mit mondanak azok a szülők, akik ezt a modellt választják?
„A gyerekeknek érzelmi biztonságot jelent az, hogy a megszokott környezetükben maradhatnak, ugyanaz veszi őket körül.”
Ezzel kapcsolatban, felmerül a kérdés: a gyermek érzelmi biztonságának tényleg az lenne a záloga, hogy ugyanabban a környezetben él, ami a család közös élettere volt a válás előtt? Nem, a gyermek érzelmi biztonságát ugyanis nem a tárgyak határozzák meg, hanem a szülő. Erre pedig olyan szülő képes, aki ő maga is érzelmi biztonságban van. Egy válási krízis után talpra állni, kialakítani az új stabil identitást, elérni a lelki nyugalmat nem könnyű feladat a szülő számára, de mindenképp fontos lenne, hogy ez legyen a kitűzött cél.
És éppen ezért van gond a fészek-modellben gondolkodő szülők másik fő érvével:
„A felnőttek veszik át azt a nehézséget, amit egy normál válásnál a gyerekek viselnek.”
Tény, hogy a gyerekeknek nem kell hetente cuccolni, nincs feszültség abból, hogy a tornacucc apánál, az alvóállatka anyánál maradt, nem kell alkalmazkodniuk az egyik illetve másik szülő által megteremtett otthon eltérő körülményeihez. Ehelyett heti váltásban olyan szülők gondoskodnak róluk, akik szinte csak vendégek a régi közös otthonban, és vendégek a saját életükben is. Nincs stabil bázisuk, amire felépíthetnék a válás utáni jövőjüket.
Nézzük milyen további nehézségeket rejthet még a fészek-modell:
Mivel a gyerekek vannak folyamatosan otthon, úgy érezhetik, mintha ők lennének az otthonnal kapcsolatos dolgokért felelősek. Mikor az egyik szülő arra panaszkodik a gyereknek, hogy a másik szülő miért használta el az összes wc papírt úgy, hogy nem vett újat, vagy miért tett át más helyre valamit, akkor a gyermek érezheti úgy, hogy ő hibázott, amiért erre nem figyelt. Hatalmas súly ez a vállán, mentális energiákat emészthet fel, ha úgy érzi, neki kell odafigyelnie, hogy az ilyen kellemetlen helyzetek ne fordulhassanak elő.
Bár a válás megtörtént, a gyerekek szemében mégis úgy tűnhet, hogy a helyzet még visszafordítható. Mivel ők élnek a család közös otthonában, ahol ugyanúgy ott vannak anya és apa dolgai is, nem tisztázódik az a kép bennük, hogy anya és apa már nem egy pár, hogy ők már külön utakon járnak. Az elterjedt gyakorlat szerint a közös otthonba a megállapodások értelmében új partner sem vihető, így a gyermek azt a folyamatot sem követheti nyomon, ahogy a szülő talpraáll a válási krízisből és elkezd valami újat építeni.
Ebből adódik, hogy mozaikcsalád kialakulását teljesen lehetetlenné teszi ez a modell. A gyerekek nem ismerhetik meg a szülő új partnerét esetleg annak gyerekeit. De az is kérdéses, hogy egyáltalán lesz-e így a szülőnek új párkapcsolata, hisz ki az a toleráns társ, aki beletörődik abba, hogy csak minden második héten lehet együtt a párjával, illetve elfogadja, hogy nem ismerheti meg a párja gyermekeit. Elképzelhető, hogy ebből fakadóan a szülő párkapcsolati próbálkozásai rendre kudarcot vallanak, ez a helyzet pedig nagy kockázatot rejt a parentifikáció jelenségének felbukkanására: előfordulhat, hogy a szülő érzelmi társszerepbe húzza fel a gyermekét, vele osztja meg lelki gondjait vagy éppen párkapcsolati próbálkozásainak élményeit, sikereit, kudarcait.
Mindezeket egybevetve a fészek-modellt csak ideiglenesen javaslom a családoknak. Addig, amíg az ingatlanhelyzet nem rendeződik, de a szülők már nem szeretnének együtt élni jó megoldás lehet a modell, illetve a gyermekek életében is segíti az ahhoz való alkalmazkodást, hogy innentől az idejüket hol az egyik, hol a másik szülővel fogják tölteni. Fonots azonban, hogy a szülők előre megállapodjanak abban, hogy meddig tart ez az átmeneti állapot, és, hogy elsődleges cél legyen mindkettőjük számára a saját talpraállásuk és érzelmi biztonságuk megteremtése. Hiszen ők is csak lelkileg stabilan tudnak valódi érzelmi támaszt nyújtani a gyermekeknek. Abban az otthonban, ami már az ő saját otthonuk, és ezzel együtt a gyermekeké is.
Teljesen egyetértek: ….X..P. pszichológus